A nyár utolsó napjai – I. rész

Egy olyan írás, ami mások, saját élmények, de leginkább kitaláció alapján született meg. 
________________________________________________________

I.

Vérvörös ajkai és szőke haja volt a csajnak, akivel a haverom megismertetett.
– Fiatal vagy még.  valahogy így kezdte, dús ajkai körül kedvesen lenéző mosoly játszadozott, enyhén duci ujjai kecsesen ölelték át a cigaretta lassan elhamvadó csíkját.
Egyébként nem olyan szándékkal ismertetett meg vele, nagyjából heterónak számítok. Azt hiszem csak azért, mert mi emberek szeretjük bővíteni baráti köreinket; most ő bővítette az enyémet, legközelebb majd talán én leszek ilyen jó fej, hogy segítsem ebben, és hozzácsapok egy instant havert.
 Még sok csalódás fog érni, meglásd.  leverte a hamut végre, ami már egy ideje kétségbeesetten kapaszkodott a cigarettavégbe  Ne értsd félre, nem akarlak elkeseríteni, csak egy jó tanács vagy inkább útravaló az életre.
Haha! Ugyan. Én okosan intézem az ilyesmit. Figyelek a másikra, és megteszek minden tőlem telhetőt, hogy működjenek a dolgok. Nem célom az, hogy minden tökéletesen klappoljon, és ha valami elromlik, akkor javítani próbálom. Ez a különbség köztem és közted, tapasztalt barátosném. Én lehorgonyzom, boldog leszek az élet egyszerűségében, mert nekem ennyi elég.



Sokszor eszembe jut Elvira akkori tanácsa. Most is lelki színházamban áll cigarettával a kezében, vállára csúszott divatos kivágású felsőjében, amire valami nagyon csajos szöveget nyomtattak rá.
Emlékszem a narancs fényekre, amint villództak akkor körülötte. A narancs mindig is figyelmeztető volt. Akkor azt hittem, hogy csak a hazugságra akarta felhívni a figyelmemet. Ki gondolta volna, hogy a füstben melegen vibráló szín mást akar mondani...
Valahogy 31 éves fejjel kellett arra is rájönnöm, hogy mennyi hazugsággal traktálnak bennünket. A kapcsolatokról. Legyen az baráti, szexuális vagy szerelmi. Mindegyik gusztusos csomagolásban van a polcon, de amikor kibontjuk, használjuk egy darabig, rájövünk a jól rejtegetett igazságra: rohadtul nem ezt kerestük, a design csak arra van, hogy eladja a terméket, a tartalma annak már nem számít.
Elvira akkoriban azt érzékeltette bennem, hogy a férfiak jönnek-mennek, és meg akart rémiszteni a gondolattal, hogy nincs nagy Ő, és hogy a párocska tagjai csak addig érdekesek egymásnak, ameddig képesek együtt riszálni az erotika táncát. Aztán leszédelegnek a táncparkettáról és keresik a következő szerencsétlent a másfajta muzsikára.
Hirtelen egy puha, izzadós kezet érzek az enyémen. Igyekszem meglepődésemet és hirtelen támadt undoromat a szőnyeg alá söpörni, ezért csak a szemvillanás sebességével húzom el a kezemet, közben pedig felöltöm a legszelídebb mosolyomat, ami álcájában csupa ártatlanság vagyok, nem pedig egy többszörösen összetört szipirtyó. Mögöttem a két barátnő az egyforma szürkében éppen felkacag. Rajtam nevetnek.
Ránézek a normalitás arany jegyére. Egyen haj, egyen mosoly, egyen szemüveg, ahogy az általános divat előírja. Valahol egy sarokban légy zizeg, utolsókat rúgja. Nem túl kellemes társa az előkelőséget kergető étteremnek.
A randimnak rövidre nyírt szakálla van, és nagy hajlama az izzadásra. Egyszer rajtakaptam, amint egy papírzsebkendővel törli le az izzadságot a homlokáról. Gömbölyded nőiességem a bensőmben nem éppen kéjesnek nevezhető rándulást vitt véghez
 Bocs, nem akartam...  fogtechnikus, bármit is jelentsen az. Legyőzi a feszengést, leakasztja a fogasról a férfiasság kosztümét  Ellenállhatatlan kezed van  mélyebb hang, maga a nyers természet visszhangja.
A másik, engem folytonosan megbotránkoztató énem a lelki szemeim elé biggyeszti a kezem látványát, amint éppen randitársam löttyedt dákójára téved. Nőiességem becsukja az ajtót, angolosan távozik. Rohadt Tourette. Vagy kényszerbetegség. Vagy akármi, ami elém erőszakolja ezeket az undorító képeket. Legalább már arcokat nem vágok közben.
Belekortyolok a sörbe, amit nem nekem hozott a pincér. Társam feje fölötti falon a virágos mintában van egy enyhe csúszás, íveibe törés állt be. Kéket látok, már tudom a jelentését.
Azt hiszem, a történetekben valamikor ebben a pillanatban választ úgy a főszereplőnk, hogy körülnéz, akaratlanul is megpillantva a nagy Őt, amint belép az étterembe, macsósan mosolyogva a pincérnőre előbb a pincérnőre néz, majd rátekint a hősnőnkre. Majd sok vajúdás után a film vagy sorozat végén a nagy katarzisban összejönnek, és boldogan élnek amíg.... nos, nekem a katarzisom megvolt már, csak a boldogan élnek amíg nem. Éppen ezért hiába keresem tekintetemmel azt a macsó férfit, akinek meg kell hódítanom a szívét, hogy felhagyjon a szoknyavadászattal és csak engem lásson mint nőt; helyette csak egy púpos öreget látok belépni, nyomában egy fiatal japán lánnyal, aki vadul rág valamit.
A légy megdöglik.
Ah, de hiányolom a filmek kiszámíthatóságát!
Majd újra cseng az a bizonyos csengő, belép egy férfialak. Ő lesz az! Lehetséges... Nem, ez csak egy régi álomkép, ami egyszer már virágos mezőkre kísért, de most csak egy gyenge visszhang valamiről, ami keserédes ízt hagy a számban. Idegesen néz a felszolgáló nőre, felméri a hely zsúfoltságát, majd megpillant engem.
Tekintetében whiskyben áztatott rivotril kavarodik. Biccent felém, majd kilép az esőbe. Randitársam utánanéz, választ akar. Átmászva az asztalon ajkaimat keményen az ő szájához nyomom, próbálok csiholni valami szenvedélyt, de szikrák helyett csak kéket látok. Szétfolyik a maradék ásványvíz az asztalon, hidegen folyik le a combomon.
Nem tetszik ez az íz. Benne van a monotonitás, a biztonság, az üresség poshadtsága, minden, amit valaki más, egy kóristalány imádna. Néha azt hiszem, ezt az ízt keresem én is, de valójában a forróságot, a sósat az édessel, valami csípőset, ami kellemesen szétolvad a számban, amiből mindig szeretnék még egy falatot. Veszélyes íz, túl sok bajt sodor magával, megvan az esélye, hogy belefulladok a következő harapásba.
Leválok a szájról, kihívóan nézek a partneremre. Felüti a fejét benne az állatiasság, az akarom, én pedig csak tüzelem benne a tekintettel, amit rávetek most. Valamiért szeretik ezt a tekintetet. Ajkaim közül mint a méreg folynak ki a szavak. Figyelem, ahogy letörik az a férfiasság, arca csalódott fintorba tekeredik, majd szinte ellökne magától, de én már talpon vagyok, megyek kifelé az étteremből.  Eszembe jut egy zene, dallama beragad az agytekervényeim közé, újra és újra lejátszódik, akár akarom, akár nem. Lezártam egy táncot azelőtt, hogy elkezdődne. Nem léptek a lábamra, nem törtek össze jobban, ugyanaz a csorba cserépdarab vagyok, mint aki mindig is voltam, közben robbanások tüze ég körülöttem, az asztalokat nyaldosva, az emberek nyakát simogatva, bensőmben pedig verekszik az elégedettség és a szorongás, amiért nem feleltem meg valaki akaratának. Kitartóan lépek előre a világban, teszek úgy, ahogy elvárják tőlem, felöltve mindig a megfelelő maszkot, attitűdöt, hogy néha azt más arcába vághassam.
Szóval ez vagyok én. Egy rakat ellentétes gondolat és káosz, amiből keresem a kiutat, de amiben maradni is szeretnék. Olykor megkörnyékez a szimpla őrület, és leiszom magam, máskor én vagyok a legstabilabb pont a városban. Hogy ez meddig élhető még, kérdéses. De azért vagyok, hogy ezt megéljem.
Kezem alatt roppan a kilincs, kint váró régi látomásra nyitva ajtót ezáltal.


Folytatása következik. Valamikor

Megjegyzések

Népszerű bejegyzések ezen a blogon

Etsy.com - avagy online shop az alkotásainknak

2016-os rajzaim és festményeim!

Etsy.com - még néhány ötlet az online eladáshoz!