WOW! Tíz éve alkotok! - 2. rész

A múltkor már elmondtam sok mindent erről a tíz évről, a csodálatos jelenetről a fejben robbanó látomással, és a legrosszabbakról is.
Szóval ott hagytuk abba, hogy munkamániás lettem, és kezdtem kiégni. A kormos gondolatokat felváltotta más.



Milliós álmok

Aztán kicsit könnyebb lett, mert megtörtént a legelképzelhetetlenebb: eladtam valamit az Etsy shopomban!
3 dollárért....
Hirtelen új távlatok nyíltak meg előttem, amiben a multimilliomosság már nem kérdéses, mindössze csak idő kell hozzá. Láttam magam a világ tetején, én voltam mindenek császára!
Köbö egy tíz percig, mire rájöttem az egész igencsak áttetsző ígéreteire, de annyit azért kikövetkeztettem belőle, hogy ez igencsak kecsegtető rám nézve.

Dolgaim rendezése

Idővel furcsa érzés volt arra rájönnöm, hogy többé már nem egy mezei alkotó vagyok, akinek csak rajzolnia kell tudni, mert ez az internet egyre táguló univerzumában távolról sem volt elég. Eladóvá kellett válnom, aki eladás szándékával alkot, nem pedig csak a beeső megrendelések szerint vagy ahogy épp kedve tartotta. Én voltam az ősember, aki pénzszikrákat kezdett csiholni a műalkotások halmazából, de lángra az még nem kapott.
Sokat kellett tanulnom arról, hogy miként kell eladni, hogyan lehetek jobb abban, amit csinálok.
Az egyébként is szétszórt, mindenbe-bele-akarok-kóstolni figyelmemet még tovább osztottam többek közt autodidakta angol tanulással, marketing csipegetéssel, eladási mutatók javításának a simogatásával.
Pofozgattam sokat a designolást is, mert hát lássuk be, az emberek nem grafitrajzokat akarnak viszontlátni a párnáikon.
Fotózás is bekerült a repertoáromba, persze csak hobbiként. Egy nagyon drága hobbiként, ha belegondolunk, hogy mennyi nagy és apró dolgot kell venni hozzá.... de nem baj, legalább az a pohár nagyon szép fényben csillog a fotókon, és néha már vannak olyan képek, amiknek a színe nem visszahányt borsóra emlékeztet!

Még mindig elsősorban humanoid fénymásoló vagyok, de legalább ettől már el tudok szakadni, ha nem is olyan mértékben, ahogy szerettem volna. De ez már jel a javulásra! És nem adom fel az álmot, hogy egyszer még jóval több is leszek. És nem kilóban.

Persze mindemellett azt is meg kellett tanulnom, hogy nem szabad túlhajszolnom magam. Van olyan, hogy SZABADIDŐ meg LAZÍTÁS, és hogy ezek nem kihagyható feladatok a munka mellett, hanem az egészséges test és tudatállapot előidézését segítő kellemes folyamatok.
Szóval most már mikor elhatározom magam, hogy akkor pihenni fogok egyet, legalább húsz percig úgy is teszek, mielőtt nekiugranék egy "bakker, ezzel is foglalkozhatnék!" dolognak.


Ami kimaradt, és még fáj, az az írás. Írtam regényeket, erre büszke vagyok, de sosem volt időm úgy végigjavítani, -szerkeszteni őket, hogy aztán publikálni is merjem annak a 10 lehetséges érdeklődőnek. Amikor nagy lelkifájdalmaim vannak, átmegyek Petőfibe, és írok verseket is. Néha novellákat, amiknek a nagyszerű csattanói mindössze a képzeletem egy általam nem ismert zugában vannak elrejtve.
Ez is egy olyan dolog lett, amiért rá kellett csapnom a szürkeállományomra; nem erre nincs idő! Így adtam fel a 3D modellezést is, a webfejlesztés gondolatát, a vlogolást és még sorolhatnám.
Kellett hozni ilyen áldozatot is a grafika oltárára helyezvén.


Összegezve

Ugyanolyan csendes életem van, sosem futottam be (legalábbis eddig!), és élem a szürkénél telítettebb árnyalatú napjaimat a magam szájíze szerint. Nem éppen ezt akartam abban a drámai filmes pillanatban, mikor a füzet és toll kiesett a kezemből tanulás közben, de mindezt sokkal jobban a magaménak érzem, mintha csak beálltam volna a sorba, amitől mostanra már biztosan becsavarodtam volna. Még ennél is jobban.
Tudom, hogy ezért a munkáért én küzdöttem, az én kitartásom kellett, és az, hogy elfogadjam az eredendő hibáimat, és azokból valamiféle útmutatást kovácsoljak, ha nem is előnyt. Az a néhány ember is kellett, akiknek néha panaszkodtam egy sort vagy láttak a legrosszabb passzomban, csak mert épp nulla eladásom volt Etsy-n.
Sosem tudok elég hálás lenni nekik a tűrőképességükért, és hogy nem pofoztak párszor már józanra, legfeljebb csak szavakkal.

Tanulság, mert kell olyan

Talán igaz az, hogy senki nem találja meg az álommunkáját, mert mindig olyan ideákkal tűzdeljük tele, amik nem megvalósíthatók. Minden szakmának van és lesz is hátulütője, még ha per pillanat nem is látjuk azt. Például mellette túl kevés időnk marad foglalkozni párunkkal vagy az egészségünkkel (ugyan, hányszor fogtad már a munkádra, amiért nem mentél el futni a héten?), és ezt akkor látjuk be, amikor már talán késő.
Mindig lesznek nehéz időszakok, amikor mint egy rossz kedvű szeretővel veszekszünk vele, és faképnél akarjuk hagyni, de aztán olyan édes a kibékülés.
Szerintem az már egyfajta boldogság, ha az embernek nehéz megtalálnia a hobbi és a munka közötti határt. Mikor úgy érzem, hogy csak saját lelkiismeretemmel kell megküzdenem, ha épp valami mást kell csinálnom, mint a munkám. Hogy az elért eredményekből kovácsolhatok egyfajta büszkeségvárat parafából, a sikertelenséget pedig a saját kudarcomként foghatom fel; könnyebb mást hibáztatni, de az olyan tehetetlenségből fakad már... nem szeretem.


És talán egy év múlva fogom a grafika sátorfáját, és végleg kiteszem a szűrét, és majd 11 év múlva más szakma évfordulójáról fogok ilyen kimerítő összegzést írni.


Köszönöm a kitartó olvasást!

(ha nem akarsz lemaradni a bejegyzéseimről, iratkozz fel az emailes értesítőkre!)

WOW! Tíz éve alkotok! - 1. rész

Mármint annál kicsit régebben, de ez a dátum azért bír különösebb értékkel, mert nem csak "évforduló", hanem akkor ténylegesen egy "forduló" is történt. Félrecsapta életem száguldó trabantját, és egy másik végpont felé haladtam tovább. Elkerültem tehát azt, amitől már addig is annyit szorongtam: hogy kijárok egy szakmát, ami nem érdekel, találok egy munkát, amitől frusztrált leszek, és nem fogok szeretni, és kényszeresen alkalmazkodnom kell majd kollégáimhoz, ami teljes mértékben felőröl majd. Ha emberekről van szó, nem vagyok éppen az a könnyen alkalmazkodós típus...


Öhm, megint valami kitárulkozós dolog jön?

Lehet annak is venni vagy nézhető teljesen más szemszögből is: miként sikerült valami olyasmit csinálnom, amitől ugyanúgy szorongtam, de legalább nem mások előtt.Eh, ez nem jó megfogalmazás.
Szóval nem szorongtam, inkább csak idegeskedtem néha, és lerágtam a tíz körmömet olykor meg jövőkép nélkül néztem ki a fejemből, és agyaltam sokszor, hogy nem lenne-e jobb csodatrabantomat mégiscsak visszaállítani szokványos útjára, és "majd lesz valahogy" alapon a többi szociális szorongás is megoldódik. Meg legalább lesz állandó bevételem.
Összegezve ez sem hangzik túl jónak. Nem csábító, nem olyan dolog, amit mostanában mindenki keres, mert nem egyszerű, és nem is gyorsan történt meg velem, ráadásul iszonyat sok küzdelembe, aggódásba került az egész. Ezt meg ma már senki sem akarja, mert a csettintésre mindent sokkal jobb.

Egy "nem annyira hányinger" rajz 2008-ból


A pillanat

Épp valamilyen földrajz vizsgára készültem kőszegdoroszlói szobámban, mikor jött a pont, a kamera forgott, főszereplőnk kiejtette kezéből a jegyzetet, tollat, és lassan felnézett, majd félhangosan ezt mondta: Ezt most mégis mi a fenének csinálom?
Szerettem a környezettant. Mármint a hozzá tartozó jelentést. Csak azt nem, amit a Nyugatmagyrorszrzlérfgk,... NYME-SEGG leadott nekem mint környezettan. Másfél év után azt éreztem, hogy igazából csak a lábamat lógatom az alibi tantárgyak és tanárok között, adva magamnak még négy-öt évnyi lazulási időt, míg nekiállok keresni valami olyan munkát, aminek gőze sincs a környezettanhoz, szóval ugyanolyan fejben nullaként fognék hozzá, mint a főiskola.... khm, "egyetem" előtt.

Akkoriban már nekiálltam játszani a Photoshop nevezetű videojátékkal a kiegészítő kontroller - grafikus digitalizáló tábla - segítségével, amit rendkívül élveztem. Természetesen zéró tehetséggel és ügyességgel rendelkeztem, de azért büszke voltam az elért sikertelenségre, és imádtam csinálni. Meg hát mindenki mondta, milyen ügyibügyi vagyok.
Akkori párom, sokat segített a grafikával való ismerkedésben, általa kaptam meg azt az ízt, ami később függőséget váltott ki, és ezért máig is hálás vagyok érte, mikor alkalomadtán épp nem átkozom érte - bocs, Gary.
Szóval feltettem a második kérdést: ha már tanulok, miért nem olyannak foglalkozom, ami érdekel is? 

Csapjunk hát a papírlapok közé!

Mindenki kezdi valahol... 2008-ból ez is
Miután tehát a sulit otthagytam, boldogan fogadtam a pozitív vállon- és negatív fejenveregetéseket, amiért a kvázi papírgyárt nem jártam végig, és inkább belefogtam a saját dolgomba.
Eleinte ismerkedtem mindennel: Photoshoppal, aztán vektoroztam, belekóstoltam és imádtam a 3D modellezést, majd egy unalmas nyári délutánon tollal firkáltam egy förtelmet, amit akkor a legpöpecebb portrénak láttam. És onnan indult el ismerkedésem a rajzolás világával; minden alkotás egy tanóra volt, minden eszköz egy új kísérletezésben segített, amivel csiszoltam azt a szuper és egyedi dolgot, a fotórealizmust.
Ehm, igen...
Visszatekintve erre a részre, nem vagyok túlságosan elégedett.
Akkoriban megelégedtem a laikusi sikerekkel, és azzal, hogy milyen tökélyre fejlesztettem a technikai tudásomat. Úgy éreztem, hogy ennyi elég, és még magyarázatokat is szültem, hogy miért is érzem ezt elégnek. Beleléptem az önvalidálás sarába, amiből a szemembe is került nem kevés adag.
Kár, hogy akkoriban nem álltam neki több "másnak" is. Nem volt meg bennem ugyanaz a mersz, amivel elhagytam a főiskol... egyetemet is ahhoz, hogy még többet tanuljak, nem feltétlenül az azonnali sikerre építve.

Galadriel - összevető rajz
Szerencsémre sikerült némi külső behatás révén kilépni kicsit a mederből, és elindultam más irányokba is, ha csak félszeg léptekkel is.
Volt ugyanis egy kis megkötés: mellette meg kellett termelnem a betevőmet is, mert úgy nézett ki, hogy felnőtt vagyok, felnőttesen pénzt kellett keresnem a magam fenntartása érdekében. Fiatal fejjel ez olyan idegennek hatott...
Szóval hátrahagyván szülei keze után kapkodó kislányt, időt szakítottam a javulásra. Elég volt az állapotból, hogy a legnagyobb sikeremként a humanoid fénymásolást tudtam felírni.
Ezért volt egy másfél-két évem, míg nagyjából havi két alkalommal láttam csak húst, a zöldségeket pedig utáltam akkoriban, szóval péksüti reggel, ebédre és este.
Csodálkozom hát, ha sikerült az anyagcserémet tönkrevágnom?

Munkaholizmus felszegé fejét

Megnyitottam Etsy boltomat, ami eleinte nevetségesen ostobaságnak tűnt, de hát akkori párom szerint az olyan jó ötlet volt, hogy belementem. Töltöttem fel "designokat" egyéb oldalakra is (ami akkoriban 95%-ban a fotóreál rajzok voltak), hátha vesznek belőle.

Azt hittem, hogy mindig majd napi 12 órát fogok dolgozni még hétvégente is úgy, hogy mindig lelkifurdalásom lesz, ha elmegyek haverokkal sörözni és épp nem megrendelésre alkotok vagy esetleg gyakorlok (amit természetesen nagyon lelkesen, heti egy-két alkalommal csináltam is. Néha. Mikor épp eszembe jutott).
Szóval elég stresszes voltam, észrevétlenül beléptem a munkamánia világába, és úgy gondoltam, hogy ennek így kell lennie. Azt a példát láttam mindig is, hogy sokat kell dolgozni, nekem ez volt a normális. Szóval ha 12 órát dolgozom potom pénzért (az áraim a magyar átlagnál már így is magasabbak voltak azért), az úgy helyes.
Elfogadni azonban ilyen egyszerűen nem lehet. Túlterhelt voltam, sokszor kiégett, először lettek savproblémáim, semmi másra nem volt időm. Próbáltam túltenni magam a szétszórtságon, ami rengeteg különböző stílus próbálgatását és kivitelezését eredményezte és azt, hogy semmiben sem voltam elég jó. Sosem volt pénzem, mindig a minimális kiadásra törekedtem. És törekszem még most is persze, de most már nem a saját egészségem kockáztatásával.

A folytatása itt olvasható >>> 



2013-ból egy festmény. Asszem utólag kicsit javítottam azóta.

Boldog 2018-at! Asszem.

Tudom, ezen az utolsó napon van jobb dolgod is, minthogy egy látszólag semmiről nem szóló blogbejegyzést olvass. Például hidratálódsz, hogy este jobban bírd az elfogyasztott alkoholmennyiséget. Vagy írod az újévi fogadalmaidat. Netán épp másnaposan fekszel, mert elnézted a naptárat.
Mindegy is. Talán elolvasod mégiscsak ezt a kis rövid szösszenetet tőlem, ami inkább csak összegez, és kihoz végül valami eredményt. Mégpedig azt, hogy nem szeretnék jobb, sikeresebb évet kívánni.


Óha, elmennénk tán egy ilyen negatív és pesszimista világba? Nem, nem teszünk túrát az én alapszemélyiségem hegyein, de leginkább völgyeiben, mert ezzel még én sem akarom tölteni az év utolsó napját. Különben is, rég voltam már ennyire pozitív a jövőt illetően.

Hogy miért is?

2017. egész jól indult. Legalábbis 364 nappal ezelőtt úgy éreztem. Volt egy "kvázi" saját lakás, férj, kutyám. Pont ilyennek akartam az évet végig, meg sem kérdőjelezve azt, hogy a képlet egyes tételei nem feltétlenül állandóak.
Jött ugyanis a váratlan katarzis, mely elsöpört mindent, és az életem egyik legjobb éve helyett a legrosszabban találtam magam.
Szinte pillanatok alatt lettem elvált, lakás nélkül, és még a kutyámat is alig láthattam. A pénzkereseti helyzetem a béka segge alatt volt hála annak az ostobaságnak, hogy hallgattam az "elég pénzünk van, nem kell hülyére dolgoznod magad" unszolásra, így félretéve a megrendeléseket, nekiálltam gyakorolni a művészetre. Emiatt persze kiestem a bizonyos ügyfeles pikszisből.

Nem akarom bővében leírni, min mentem át abban az időben, most nincs is értelme.
Kiemelhetek azonban néhány pozitívumot: néhány hét alatt sikeresen fogytam 6 kilót, és sikerült tisztán látni, kik a barátaim, akik végigsegítettek a legnagyobb szaron is, mikor szavak helyett csak sós könnyek tudtak beszélni.

Valami érzés
A harmadik pozitívum pedig a negatívum volt.

De most komolyan. Eljutottam arra a mélypontra, amiről Tyler Durden mindig is beszélt a Harcosok klubja c. filmben. Tisztán emlékszem még a pontra is abban a katyvaszban, mikor még ostoba módon küzdöttem valaminek a javításán, ami láthatóan rossz volt már az elejétől fogva. Álltam a szobám közepén, kezemben 60 tabletta nyugtatóval, és latolgattam a legrosszabbat.
Ez volt a mélypont.

Nem vagyok rá büszke. De arra igen, hogy le tudom már írni.
És le akarom írni, mert ez volt a fordulópont, ami után már csak felfelé vezethet az út.

Hogyne fájt volna. Minden nap sírtam. Minden nap volt bennem egy ostoba remény.
És szégyen bevallani, de nem azért, mert összetört a szívem. Csak nem akartam a kitapinthatatlan eredményű változást. A normalitásra vágytam, mint mindenki más: a családalapításra, amit igazából nem akartam, a másik fél meg pláne. A kapcsolatot, amiben nem voltam boldog, de nem voltam boldogtalan sem.
Vízfelszínen sodródtam, meg sem próbáltam úszni, csak elfogadni, és ez meg is felelt.

De kell néha úszni is, mert az áramlat nem feltétlenül visz arra, amerre kéne, nemde? Van hogy besodor egy iszapszagú öbölbe, ahol rothadó ágak nyúlnak a vízbe már sosem zöldellő fákról. És aki nem úszik, az ott is ragad, míg végül elsüllyed a sűrű folyadékban.
Nekem mázlim volt, mert kaptam egy lökést, és lekerültem arról az áramlatról, ami ebbe az öbölbe sodort volna. Bekerültem egy másik áramlatba, és kénytelen voltam használni az elsorvadt izmaimat, hogy úszni kezdjek, mert az a másik áramlat sem tetszett igazán.
És mikor elkezdtem úszni, onnantól kezdve már voltak választási lehetőségeim.
Küzdeni kezdtem a depresszióval, állandó társammal, mely túlságosan ragaszkodó lett akkoriban. Persze, a legtöbben néhány hónap múlva már nevetni láttak engem, de igazából belül még sírtam. Nem akartam megmutatni, hogy mennyire össze vagyok törve, inkább azt akartam mutatni, hogy melyik irányba kezdtem el úszni.

Tenger Hullámai
És ami a legfurcsább volt...

...véletlenül megtalált a szerelem is, amire egyáltalán nem számítottam.
Addig úgy gondoltam, hogy a szerelem nem kell, mert elfelhőzi az ítélőképességet, és őrültségeket csináltat, amit később megbán az ember, ezért aztán szándékosan kerülni kezdtem régebben.
Amit viszont nem vettem számításba, hogy mindez csak a rossz tapasztalat gondoltatta velem. Akikbe korábban szerelmes voltam, nem érdemelték meg az érzéseimet, ami természetesen csalódást eredményezett a végén.
De mindegy is, nem érdekes ez sem.
Csak az, hogy miután a válás tönkretette az életemet, találtam egy érzést, mely erősebb volt a negatívumnál, ami addig történt velem. Ahhoz, hogy megtaláljam ezt, és azt a bizonyos valakit, kellett az a sok szar, és a mélypont elérése... és mindez egy éven belül. Ezért találhattam meg azt a személyt, aki megéri az őrültségeket is, amiket nem bánok meg; és még az úszásra is rávesz.

Konklúzió

Ezért hát nem kívánok sem sikeresebb, sem jobb évet. Inkább azt, hogy tudjunk belőle tanulni, ami talán jobb emberré tesz vagy segíti azt, hogy a sikeresebb, jobb utat válasszunk ki.
Héj, nem azt mondom, hogy történjék valami tragédia! Vagy a mélypont elérése sem kell. Elég talán csak annyi, hogyha nem úgy jön össze a következő év, ahogy eltervezzük, akkor nézzük annak pozitív oldalát, mert sokszor csak ez van, ami segíthet gyógyulni, jobb emberré formálódni.


Köszi az olvasást, és remélem, nem bánom meg a kissé nyíltnak mondható bejegyzést. 
Okosabb jövőt! :)

Thub

Még enyém a szerzői jog vagy átadtam azt?

Rajzaink, festményeink felhasználásával kapcsolatosan felkereshetnek minket, és ilyenkor előjön a kreatív folyamatnál bonyolultabb, szárazabb és akár ismeretlenebb témakör: mit kérhetünk ilyenkor és mi van a szerzői jogokkal? Ha valaki ráteteti a könyvborítójára a rajzomat, akkor onnantól nem oszthatom meg az alkotásomat? Milyen jogaim lesznek ezután?


Szerencsére nem annyira vészes a dolog, mint amennyire pánikkeltő tud lenni a lényegében megtisztelő, kellemes felkérés.

Szerzői jogról röviden

Előfordulhat, hogy félünk a szerzői jogunk elvesztése miatt. Erre tudok írni megnyugtatást: a szerzői jogok nem vésznek el, és nem ruházódnak át. Ilyenkor mindössze felhasználási jogot adunk a másik fél számára, hogy használja pólóján vagy könyvének borítójaként stb.
Amikor az egyezkedés történik, tisztázni kell azt, hogy az érdeklődő fél kimondottan a megbeszélt célra használhatja fel az alkotásunkat. Ergo ha poharakra akarja tetetni a képet, és ebbe egyezünk bele, utána nem kezdheti el mindenféle termékre felrakni, nem csinálhat belőle műnyomatokat és értékesítheti azokat stb. Ezeket a feltételeket mi, alkotók szabjuk meg.

Hozzátenném, hogy olykor a szerzői jogok átadásáról is szó lehet; felkereshet minket egy cég, aki kizárólagos jogot szeretne formálni munkánk gyümölcsözésére, nem éri be egy korlátozott "okéval". Ez ritkábban fordul elő, és ha megtörténik, utána mi nem adhatjuk el az alkotást többé vagy annak másolatait semmiféle módon.
Erről a jogról csak alapos átfontolás után mondjunk le, valamint kérjük el a rendes árát, nézzünk utána, mennyit az annyi ilyen esetekben. Ez természetesen sokszorosa annak, mint amit egyszeri eladás után kapnánk.

Pénzügyek

Mivel itt szóba jön a nyerészkedés a másik fél számára, semmiképp sem ajánlanám a felhasználási jog ingyen, pusztán "reklámét" való átadását.
Elmondom, hogy nekem mennyi pénzem volt eddig a "reklámért" való felhasználási jog adásáért cserébe: pont annyi, amennyi pénzt kaptam érte eredetileg, ergo nulla. Ha nincs ott nagy betűkkel egy kattintható link valami frappáns szöveggel, hogy INGYEN MOBILTELEFON, nem fognak érdeklődők felkeresni minket. Nagyon halvány az esély arra, hogy a 30 példányban eladott könyv borítója alapján bepötyögik a nevünket a Google keresőbe, és utána vesznek tőlünk valamit.
Szóval függően attól, hogy mekkora példányszám eladásáról és miről van szó stb., mindig kérjünk valamennyi összeget a munkánkért cserébe. Vegyük figyelembe, hogy mások szereznének pénzt a mi munkánk felhasználásával, ez meg a való világban nem egy járható út. A kemény munkánkért megérdemeljük a pénzt!

Szerződés

Minden ilyen beleegyezéskor érdemes csináltatni szerződést, amivel az érdeklődő fél fog előállni. Alaposan el kell olvasni annak tartalmát, és meg kell nézni, hogy benne foglaltatik-e az, amit mi hoztunk feltételként.

Ha rajzunkat eladjuk egy magánszemélynek...

...akkor az illető legfeljebb a falára teheti azt ki.
Nemrég volt egy ilyen történet, mikor is egy ismerősöm festményét megvásárolták, majd néhány hónap múlva arra lett figyelmes, hogy alkotása egy könyv borítóján virít. Persze megtisztelő lehet, ha alkotásunk felkerül egy könyvre, de vegyük figyelembe, hogy a képet adtuk el, de annak felhasználási jogait nem.
Szóval ha egy volt vásárlónk nyerészkedik a munkánkból beleegyezésünk nélkül, semmiképp se hagyjuk! A törvények minket védenek, és amennyiben nincs szerződése a beleegyezésünkről, csúnyán megégetheti a talpát.

Remélem, hasznodra vált ez a cikk!
Amennyiben igen, akár támogathatsz is abban, hogy több ilyet írjak.
Ha kérdésed van, hagyj egy kommentet! :)


Szeláviiiii

A nyár utolsó napjai – I. rész

Egy olyan írás, ami mások, saját élmények, de leginkább kitaláció alapján született meg. 
________________________________________________________

I.

Vérvörös ajkai és szőke haja volt a csajnak, akivel a haverom megismertetett.
– Fiatal vagy még.  valahogy így kezdte, dús ajkai körül kedvesen lenéző mosoly játszadozott, enyhén duci ujjai kecsesen ölelték át a cigaretta lassan elhamvadó csíkját.
Egyébként nem olyan szándékkal ismertetett meg vele, nagyjából heterónak számítok. Azt hiszem csak azért, mert mi emberek szeretjük bővíteni baráti köreinket; most ő bővítette az enyémet, legközelebb majd talán én leszek ilyen jó fej, hogy segítsem ebben, és hozzácsapok egy instant havert.
 Még sok csalódás fog érni, meglásd.  leverte a hamut végre, ami már egy ideje kétségbeesetten kapaszkodott a cigarettavégbe  Ne értsd félre, nem akarlak elkeseríteni, csak egy jó tanács vagy inkább útravaló az életre.
Haha! Ugyan. Én okosan intézem az ilyesmit. Figyelek a másikra, és megteszek minden tőlem telhetőt, hogy működjenek a dolgok. Nem célom az, hogy minden tökéletesen klappoljon, és ha valami elromlik, akkor javítani próbálom. Ez a különbség köztem és közted, tapasztalt barátosném. Én lehorgonyzom, boldog leszek az élet egyszerűségében, mert nekem ennyi elég.



Sokszor eszembe jut Elvira akkori tanácsa. Most is lelki színházamban áll cigarettával a kezében, vállára csúszott divatos kivágású felsőjében, amire valami nagyon csajos szöveget nyomtattak rá.
Emlékszem a narancs fényekre, amint villództak akkor körülötte. A narancs mindig is figyelmeztető volt. Akkor azt hittem, hogy csak a hazugságra akarta felhívni a figyelmemet. Ki gondolta volna, hogy a füstben melegen vibráló szín mást akar mondani...
Valahogy 31 éves fejjel kellett arra is rájönnöm, hogy mennyi hazugsággal traktálnak bennünket. A kapcsolatokról. Legyen az baráti, szexuális vagy szerelmi. Mindegyik gusztusos csomagolásban van a polcon, de amikor kibontjuk, használjuk egy darabig, rájövünk a jól rejtegetett igazságra: rohadtul nem ezt kerestük, a design csak arra van, hogy eladja a terméket, a tartalma annak már nem számít.
Elvira akkoriban azt érzékeltette bennem, hogy a férfiak jönnek-mennek, és meg akart rémiszteni a gondolattal, hogy nincs nagy Ő, és hogy a párocska tagjai csak addig érdekesek egymásnak, ameddig képesek együtt riszálni az erotika táncát. Aztán leszédelegnek a táncparkettáról és keresik a következő szerencsétlent a másfajta muzsikára.
Hirtelen egy puha, izzadós kezet érzek az enyémen. Igyekszem meglepődésemet és hirtelen támadt undoromat a szőnyeg alá söpörni, ezért csak a szemvillanás sebességével húzom el a kezemet, közben pedig felöltöm a legszelídebb mosolyomat, ami álcájában csupa ártatlanság vagyok, nem pedig egy többszörösen összetört szipirtyó. Mögöttem a két barátnő az egyforma szürkében éppen felkacag. Rajtam nevetnek.
Ránézek a normalitás arany jegyére. Egyen haj, egyen mosoly, egyen szemüveg, ahogy az általános divat előírja. Valahol egy sarokban légy zizeg, utolsókat rúgja. Nem túl kellemes társa az előkelőséget kergető étteremnek.
A randimnak rövidre nyírt szakálla van, és nagy hajlama az izzadásra. Egyszer rajtakaptam, amint egy papírzsebkendővel törli le az izzadságot a homlokáról. Gömbölyded nőiességem a bensőmben nem éppen kéjesnek nevezhető rándulást vitt véghez
 Bocs, nem akartam...  fogtechnikus, bármit is jelentsen az. Legyőzi a feszengést, leakasztja a fogasról a férfiasság kosztümét  Ellenállhatatlan kezed van  mélyebb hang, maga a nyers természet visszhangja.
A másik, engem folytonosan megbotránkoztató énem a lelki szemeim elé biggyeszti a kezem látványát, amint éppen randitársam löttyedt dákójára téved. Nőiességem becsukja az ajtót, angolosan távozik. Rohadt Tourette. Vagy kényszerbetegség. Vagy akármi, ami elém erőszakolja ezeket az undorító képeket. Legalább már arcokat nem vágok közben.
Belekortyolok a sörbe, amit nem nekem hozott a pincér. Társam feje fölötti falon a virágos mintában van egy enyhe csúszás, íveibe törés állt be. Kéket látok, már tudom a jelentését.
Azt hiszem, a történetekben valamikor ebben a pillanatban választ úgy a főszereplőnk, hogy körülnéz, akaratlanul is megpillantva a nagy Őt, amint belép az étterembe, macsósan mosolyogva a pincérnőre előbb a pincérnőre néz, majd rátekint a hősnőnkre. Majd sok vajúdás után a film vagy sorozat végén a nagy katarzisban összejönnek, és boldogan élnek amíg.... nos, nekem a katarzisom megvolt már, csak a boldogan élnek amíg nem. Éppen ezért hiába keresem tekintetemmel azt a macsó férfit, akinek meg kell hódítanom a szívét, hogy felhagyjon a szoknyavadászattal és csak engem lásson mint nőt; helyette csak egy púpos öreget látok belépni, nyomában egy fiatal japán lánnyal, aki vadul rág valamit.
A légy megdöglik.
Ah, de hiányolom a filmek kiszámíthatóságát!
Majd újra cseng az a bizonyos csengő, belép egy férfialak. Ő lesz az! Lehetséges... Nem, ez csak egy régi álomkép, ami egyszer már virágos mezőkre kísért, de most csak egy gyenge visszhang valamiről, ami keserédes ízt hagy a számban. Idegesen néz a felszolgáló nőre, felméri a hely zsúfoltságát, majd megpillant engem.
Tekintetében whiskyben áztatott rivotril kavarodik. Biccent felém, majd kilép az esőbe. Randitársam utánanéz, választ akar. Átmászva az asztalon ajkaimat keményen az ő szájához nyomom, próbálok csiholni valami szenvedélyt, de szikrák helyett csak kéket látok. Szétfolyik a maradék ásványvíz az asztalon, hidegen folyik le a combomon.
Nem tetszik ez az íz. Benne van a monotonitás, a biztonság, az üresség poshadtsága, minden, amit valaki más, egy kóristalány imádna. Néha azt hiszem, ezt az ízt keresem én is, de valójában a forróságot, a sósat az édessel, valami csípőset, ami kellemesen szétolvad a számban, amiből mindig szeretnék még egy falatot. Veszélyes íz, túl sok bajt sodor magával, megvan az esélye, hogy belefulladok a következő harapásba.
Leválok a szájról, kihívóan nézek a partneremre. Felüti a fejét benne az állatiasság, az akarom, én pedig csak tüzelem benne a tekintettel, amit rávetek most. Valamiért szeretik ezt a tekintetet. Ajkaim közül mint a méreg folynak ki a szavak. Figyelem, ahogy letörik az a férfiasság, arca csalódott fintorba tekeredik, majd szinte ellökne magától, de én már talpon vagyok, megyek kifelé az étteremből.  Eszembe jut egy zene, dallama beragad az agytekervényeim közé, újra és újra lejátszódik, akár akarom, akár nem. Lezártam egy táncot azelőtt, hogy elkezdődne. Nem léptek a lábamra, nem törtek össze jobban, ugyanaz a csorba cserépdarab vagyok, mint aki mindig is voltam, közben robbanások tüze ég körülöttem, az asztalokat nyaldosva, az emberek nyakát simogatva, bensőmben pedig verekszik az elégedettség és a szorongás, amiért nem feleltem meg valaki akaratának. Kitartóan lépek előre a világban, teszek úgy, ahogy elvárják tőlem, felöltve mindig a megfelelő maszkot, attitűdöt, hogy néha azt más arcába vághassam.
Szóval ez vagyok én. Egy rakat ellentétes gondolat és káosz, amiből keresem a kiutat, de amiben maradni is szeretnék. Olykor megkörnyékez a szimpla őrület, és leiszom magam, máskor én vagyok a legstabilabb pont a városban. Hogy ez meddig élhető még, kérdéses. De azért vagyok, hogy ezt megéljem.
Kezem alatt roppan a kilincs, kint váró régi látomásra nyitva ajtót ezáltal.


Folytatása következik. Valamikor