Boldog 2018-at! Asszem.

Tudom, ezen az utolsó napon van jobb dolgod is, minthogy egy látszólag semmiről nem szóló blogbejegyzést olvass. Például hidratálódsz, hogy este jobban bírd az elfogyasztott alkoholmennyiséget. Vagy írod az újévi fogadalmaidat. Netán épp másnaposan fekszel, mert elnézted a naptárat.
Mindegy is. Talán elolvasod mégiscsak ezt a kis rövid szösszenetet tőlem, ami inkább csak összegez, és kihoz végül valami eredményt. Mégpedig azt, hogy nem szeretnék jobb, sikeresebb évet kívánni.


Óha, elmennénk tán egy ilyen negatív és pesszimista világba? Nem, nem teszünk túrát az én alapszemélyiségem hegyein, de leginkább völgyeiben, mert ezzel még én sem akarom tölteni az év utolsó napját. Különben is, rég voltam már ennyire pozitív a jövőt illetően.

Hogy miért is?

2017. egész jól indult. Legalábbis 364 nappal ezelőtt úgy éreztem. Volt egy "kvázi" saját lakás, férj, kutyám. Pont ilyennek akartam az évet végig, meg sem kérdőjelezve azt, hogy a képlet egyes tételei nem feltétlenül állandóak.
Jött ugyanis a váratlan katarzis, mely elsöpört mindent, és az életem egyik legjobb éve helyett a legrosszabban találtam magam.
Szinte pillanatok alatt lettem elvált, lakás nélkül, és még a kutyámat is alig láthattam. A pénzkereseti helyzetem a béka segge alatt volt hála annak az ostobaságnak, hogy hallgattam az "elég pénzünk van, nem kell hülyére dolgoznod magad" unszolásra, így félretéve a megrendeléseket, nekiálltam gyakorolni a művészetre. Emiatt persze kiestem a bizonyos ügyfeles pikszisből.

Nem akarom bővében leírni, min mentem át abban az időben, most nincs is értelme.
Kiemelhetek azonban néhány pozitívumot: néhány hét alatt sikeresen fogytam 6 kilót, és sikerült tisztán látni, kik a barátaim, akik végigsegítettek a legnagyobb szaron is, mikor szavak helyett csak sós könnyek tudtak beszélni.

Valami érzés
A harmadik pozitívum pedig a negatívum volt.

De most komolyan. Eljutottam arra a mélypontra, amiről Tyler Durden mindig is beszélt a Harcosok klubja c. filmben. Tisztán emlékszem még a pontra is abban a katyvaszban, mikor még ostoba módon küzdöttem valaminek a javításán, ami láthatóan rossz volt már az elejétől fogva. Álltam a szobám közepén, kezemben 60 tabletta nyugtatóval, és latolgattam a legrosszabbat.
Ez volt a mélypont.

Nem vagyok rá büszke. De arra igen, hogy le tudom már írni.
És le akarom írni, mert ez volt a fordulópont, ami után már csak felfelé vezethet az út.

Hogyne fájt volna. Minden nap sírtam. Minden nap volt bennem egy ostoba remény.
És szégyen bevallani, de nem azért, mert összetört a szívem. Csak nem akartam a kitapinthatatlan eredményű változást. A normalitásra vágytam, mint mindenki más: a családalapításra, amit igazából nem akartam, a másik fél meg pláne. A kapcsolatot, amiben nem voltam boldog, de nem voltam boldogtalan sem.
Vízfelszínen sodródtam, meg sem próbáltam úszni, csak elfogadni, és ez meg is felelt.

De kell néha úszni is, mert az áramlat nem feltétlenül visz arra, amerre kéne, nemde? Van hogy besodor egy iszapszagú öbölbe, ahol rothadó ágak nyúlnak a vízbe már sosem zöldellő fákról. És aki nem úszik, az ott is ragad, míg végül elsüllyed a sűrű folyadékban.
Nekem mázlim volt, mert kaptam egy lökést, és lekerültem arról az áramlatról, ami ebbe az öbölbe sodort volna. Bekerültem egy másik áramlatba, és kénytelen voltam használni az elsorvadt izmaimat, hogy úszni kezdjek, mert az a másik áramlat sem tetszett igazán.
És mikor elkezdtem úszni, onnantól kezdve már voltak választási lehetőségeim.
Küzdeni kezdtem a depresszióval, állandó társammal, mely túlságosan ragaszkodó lett akkoriban. Persze, a legtöbben néhány hónap múlva már nevetni láttak engem, de igazából belül még sírtam. Nem akartam megmutatni, hogy mennyire össze vagyok törve, inkább azt akartam mutatni, hogy melyik irányba kezdtem el úszni.

Tenger Hullámai
És ami a legfurcsább volt...

...véletlenül megtalált a szerelem is, amire egyáltalán nem számítottam.
Addig úgy gondoltam, hogy a szerelem nem kell, mert elfelhőzi az ítélőképességet, és őrültségeket csináltat, amit később megbán az ember, ezért aztán szándékosan kerülni kezdtem régebben.
Amit viszont nem vettem számításba, hogy mindez csak a rossz tapasztalat gondoltatta velem. Akikbe korábban szerelmes voltam, nem érdemelték meg az érzéseimet, ami természetesen csalódást eredményezett a végén.
De mindegy is, nem érdekes ez sem.
Csak az, hogy miután a válás tönkretette az életemet, találtam egy érzést, mely erősebb volt a negatívumnál, ami addig történt velem. Ahhoz, hogy megtaláljam ezt, és azt a bizonyos valakit, kellett az a sok szar, és a mélypont elérése... és mindez egy éven belül. Ezért találhattam meg azt a személyt, aki megéri az őrültségeket is, amiket nem bánok meg; és még az úszásra is rávesz.

Konklúzió

Ezért hát nem kívánok sem sikeresebb, sem jobb évet. Inkább azt, hogy tudjunk belőle tanulni, ami talán jobb emberré tesz vagy segíti azt, hogy a sikeresebb, jobb utat válasszunk ki.
Héj, nem azt mondom, hogy történjék valami tragédia! Vagy a mélypont elérése sem kell. Elég talán csak annyi, hogyha nem úgy jön össze a következő év, ahogy eltervezzük, akkor nézzük annak pozitív oldalát, mert sokszor csak ez van, ami segíthet gyógyulni, jobb emberré formálódni.


Köszi az olvasást, és remélem, nem bánom meg a kissé nyíltnak mondható bejegyzést. 
Okosabb jövőt! :)

Thub